Arisztotelész Poétikája a művészetek lényegét az utánzásban látja. Az utánzás a valóság másolása. A Láthatatlan Színház esetében ez egyenértékű a megelevenítés kísérletével. Ha a Láthatatlan Színházat művészetként fogjuk fel, akkor célja nem pusztán esztétikai, sőt elsősorban nem esztétikai, hanem metafizikai, mivel a szellem időtlen tartalmát tükrözheti vissza és segíthet a megelevenítés által az embert visszavezetni (re-ligare: religio) önnön transzcendens eredetéhez. Vagyis alkalmas lehet arra, hogy a befogadó figyelmét felhívja, egzisztenciális kérdésekben elgondolkoztasson, és továbbvezessen. A figyelemfelhívás lényege, hogy ráébressze korunk emberét arra, hogy miben él, és hogy miben élhetne. Tükör és tükröztető szerepe lehet és megértethet bizonyos összefüggéseket. Az elgondolkoztatás arra vonatkozik, hogy az embernek érdemes foglalkoznia azokkal az egzisztenciáját gyökeresen érintő határhelyzetekkel, amelyeket a művészet visszatükröz, és amelyek találkoznak alaptapasztalataival. A továbbvezetés pedig olyan értelemben fogható fel, hogy ösztönözzön az életfelettiség felé, adott esetben a vallásosság küszöbéig elmenően. A művészet eredeti felfogásában mindhárom szempont egyszerre van jelen.
Jelen korunkban a műalkotásokat leginkább a kiváltott érzés szempontjából ítéljük meg. Tehát, amit szeretünk, arról azt mondjuk, hogy szép, és ezt örömforrásként értékeljük. A Láthatatlan Színház esetében azonban többről lehet szó, mint esztétikáról. Az esztétika (aiszthészisz) szó eredetileg fizikai ingerelhetőséget jelent. Ilyen értelemnek pedig alig van köze a szellem időtlen tartalmához, amelynek megelevenítési kísérletéről szó van. Természetesen a Láthatatlan Színház kivált érzelmeket, sőt hatalmas érzelmeket válthat ki. Érzékelésről, érzésekről van ugyanis szó. De ha csak ennél az érzékelésnél maradnánk meg, akkor a teremtő-alkotó jellemvonás tulajdonképpen öncélú és kizárólag szórakoztató jellegű maradna a Láthatatlan Színház esetében.
A szépség valódi lényege elválaszthatatlan az igazságtól. Így a művészet eredeti, vagy más néven szakrális felfogása szerint egyfajta tudás és készség az előzetesen megfogant forma anyagba öntésére. Ha pedig tudás, akkor már túl van öncélúságon, és valamire használ, értelme van. Nagyon fontos látnunk a Láthatatlan Színház esetében azt, hogy hogyan kapcsolódnak a kiváltott és felhozott érzelmek a megelevenítés kérdésköréhez. Az érzés és az értelem találkozásáról van itt szó. Törekednünk kell arra, hogy ne álljunk meg az érzéseknél, ne elégedjünk meg a kiváltott érzésekkel, hanem ezek által tegyük lehetővé a megértést. Ezért kiemelkedő jelentőségű a Láthatatlan Színház formai keretrendszere, és az előadás utáni beszélgetés lehetősége, ugyanis az érzelmek értelmezése valamilyen módon hozzájárulhat az angyal megjelenéséhez.
Minden művészetnek nyelve van, amit ismernünk kell ahhoz, hogy elvezessen minket a művészet céljához. A művészet a régi ember számára tudás volt. Az alkotást artefactumnak, vagyis ars által készültnek nevezték. Az ars, a művészet valójában a művészben él, tehát nem megfogható. Ami az ars által készült, az a művészet szabályai szerint készült, meghatározott célból és meghatározott helyre. A Láthatatlan Színház művészeti nyelvének azokról a határhelyzetekről kell „beszélnie”, amelyekben az ember élete során találja magát, és válaszokat is vár rájuk. Olyan válaszokat, melyek e határhelyzeteken, e válságokon túllendíthetik. Pontosabban megtalálhatja általuk azt az erőforrást, amely segíthet a túllendülésben, és egy belső átlényegítés alapja lehet.