Sala Réka
Bántott a világ...
Szíved rejtekén
sebzetten hallgatsz,
s most töviseivel
mélyen lelkedbe váj
az értetlen csend.
De magányod lassan
a végtelenbe foszlik...
Láthatatlan karok ezrei ölelnek
s felépül benned
újra a Rend.
(Simon András)
Bántott a világ, majd csönd lett és igen nagy sötétség... és aztán sok-sok láthatatlan kéz érintett, tartott és megtartott. És ahogy tartottak, szinte észrevétlen, én magam is részévé váltam a láthatatlan megtartó hálónak. Nem is lehetett másként. Mintha táncba hívtak volna...körtáncba...
A legelső Érintések előadás alatt, mindvégig ez volt bennem: „otthon vagyok”; s azóta, révészként, magam is abban segítek, hogy a vándoraink otthonra leljenek saját, Isten-képmást hordozó önmagukban. Különös kiváltság jelen lenni mikor kinyílik ez a belső ajtó és valaki az első lépéseket teszi, befele, önMAGa fele ... Csodaszép érzés-élmény utoljára látni a szemeket és először érinteni a kezeket...majd utoljára érinteni a kezeket és először látni, újra, a szemeket...
A színház számomra olyan, mint egy gyönyörűséges közös tánc... a nagy RENDezővel, révésztársaimmal, önmagammal. Sőt, nagyon sokszor már nincs is éles határ az előadások és hétköznapok között: hiszen magam is, hol vándor vagyok, hol révész, hol vezetek, hol vezetnek és ennek a csodálatos lüktetése, ritmusa maga az Élet, a Rend, ahol, Akiben otthonra leltem.
Nagy-nagy hála érte és szívbéli köszönet!
Bennem vagy,
és benned vagyok...
Mint jobbik énemet
fogadlak magamba
boldogan;
menedékem lettél
és otthonom;
nem vagyok többé hontalan.
(Simon András)